Itt ez a gyűrű az ujjamon. Egyszerű, gagyi, de a tudat, hogy tettem valamicskét másokért, erőt ad. Erőt, hogy végre elmeséljem, miért vagyok ott, ahol vagyok. Hogy miért nem mutatom nektek a hatszázadik kötött kicsikatóságot is.
Essünk túl a nehezén. Megtámadtak. A hogyan és miért és ki és mit akart most lényegtelen és még fájó kérdések. A lényeg: jól vagyok, a lehetőségekhez képest nagyon is ép bőrrel megúsztam. És bár a testemben nem esett kár, a lelkem és vele az egész életem darabokra tört. Jött a sok miért és hogyan tovább. Hetekig nem tudtam kikecmeregni a rettegésből, nem tudtam, melyik sarok mögött vár rám egy újabb szörnyűség.
Nagyon sok időnek kellett eltelnie, mire elkezdhettem összepakolni magamat. Mint egy puzzle, aminek elég egy erős szél és máris darabokban van. Azt azonban már elég korán tudtam, hogy a lehető legjobbakat kell kihoznom a helyzetből.
Az egyik jó dolog, hogy az összeomlás után rajtam múlik, milyenné építem magam. És nem elégszem meg a régivel. A folyamat még tart, de elindultam olyan irányokba, amik sokkal, de sokkal tovább visznek engem, mint ahol tartottam 2014. január 9-én. Tanulok, hogy segíthessek másokon és magamon. Nem elégszem meg a régi szokásokkal, kitakarítok az életemből mindent és mindenkit, ami visszahúz, ami vagy aki nem szeret eléggé.
Ez az egyik dolog. A másik, ami már nagyon hamar biztos volt: fel kell hívnom a körülöttem élő nők figyelmét arra, hogy vigyáznunk kell magunkra. És ha már a közvetlen környezetemben végeztem, miért ne használjam ki ezt a nagy-nagy számot. Ha valaha volt értelme, hogy főleg nők olvasnak, hát most van.
Nem értek az önvédelemhez. Nem mondom, hogy féljetek. Elmondom inkább, mik segítettek engem önkéntelenül is a túlélésben:
- épp telefonáltam. Ha sötétben kell gyalogolnom, mindig felhívok valakit (éljenek az ingyenes kapcsolatok!), ez inkább ösztönös volt régebben, de most nagyon jól jött, hogy egyből tudta valaki, hol vagyok és nagyjából mi történik.
- bár egyke vagyok, az eset után nem sokkal azt a jótanácsot kaptam: baj esetén küzdj, mintha a testvéred ellen küzdenél egy bunyóban pár évesen. Nincs szabály, üss, vágj, rúgj, harapj és ficánkolj, ahogy tudsz, legyél kiszámíthatatlan, vess be mindent.
- amikor lehetőséged van rá, azonnal szaladj és ordibálj. Ha lehet, menj emberek közé vagy világos helyre.
(-opcionális, de nekem nagyon sokat segített, hogy amint biztonságban éreztem magam, masszív anyázásba és káromkodásba torkollt a félelmem. Akkor, abban a szituációban bejött, hogy magabiztosnak és erősnek látszódjam.. Aztán az élet egy hónappal később rám cáfolt, abban a veszélyben viszont az segített, hogy egy másodperc alatt összeomlottam, de az másik történet.)
És hogy mi az utolsó túlélési tanácsom? Bagatell, de igaz: fel kell állni. Nem egyből, akkor nem is megy, de keresni kell a kiutat minden rosszból. Haladó turnusban pedig megkeresni a rossz történések pozitív adományait. Ezt teszem most és veszettül élvezem, még ha tudom is, messze nincs vége az útnak, erősen hullámzik is... De most legalább volt elég erőm megírni ezt.
Vigyázzatok magatokra, figyeljetek egymásra. Sajnos nem hiszem, hogy a világ belátható időn belül jobb lesz, de hiszem, hogy ha mi mindent megteszünk magunkért, valaki más kipótolja a hiányosságainkat.
..............
Hát ezért nem kreatívkodok (és nem futok). Illetve ez így nem pontos, mikor miért nem. Az elején azért, mert fizikai fájdalmat okozott a létezés maga is. Aztán mert sokat dolgoztam. Aztán mert elvesztettem a motivációm mindenben. Aztán mert más dolgok fontosabbá váltak. Aztán meg mert más dolgok viszik el az időm. De tudom, hogy van még dolgom az alkotással és már nem erőltetem a dolgot. Ha van kedvetek, tartsatok ki mellettem addig. Nem ígérek semmit, de itt vagyok.
Jól vagyok.
Élek.
És bár sokkal nagyobb betűket érdemelnének, de itt szeretném megköszönni azoknak az embereknek, akik óvtak és vigyáztak az elmúlt hónapokban, akik féltő gonddal szedegették helyettem azokat a darabokat a kirakósban, amiket én már nem bírtam el... köszönöm, hogy vagytok!
