2010. október 26., kedd

emlékeztek még?

Bevallom, iszonyúan meglepődtem, amikor ma megpillantottam az utolsó bejegyzés dátumát. Az elmúlt hetek úgy röppentek el a fejem fölött, hogy szinte észre sem vettem...

Már rég tervezgettem ezt a bejegyzést, de nem jött az ihlet... Panaszkodni, magyarázkodni nem akartam, hát arra jutottam, személyesre veszem a figurát és az őszinte valóságot tárom elétek. Hátha valakit még érdekel...:)

A végletek embere vagyok. Nehezen osztom meg magam. Ha rajongok, nagyon rajongok, ha szeretek, nagyon szeretek, ha lusta vagyok, nagyon lusta vagyok.

Ugyanez igaz a mindennapjaimra is. Az elmúlt hónapok szinte minden szabad perce az alkotásról szólt. Mindegy volt, hogy fonal, papír vagy textil, csak bütykölni, mókolni, kitalálni, megvalósítani, kicsit örülni és már bele is kezdeni a következő munkába. Szerettem csinálni, órákig csöndben lenni, elindítani egy-egy újabb albumot a winampon, nézni, ahogy az anyag átalakul a kezeim között. Így utólag már bevallhatom, volt, hogy fájó szívvel tettem le a tűt egy-egy másik program kedvéért és az is előfordult, hogy baráti találkozót mondtam le vagy rövidítettem meg, csak hogy újra otthon lehessek.

Aztán egyszer csak körülnéztem és baromira egyedül voltam. Bennem kavargott a sok gondolat, ki nem mondott szó, megélni vágyott élmény, hát a végletességemnek köszönhetően belevetettem magam a forgatagba. Találkoztam, ismerkedtem, meséltem és ámulva hallgattam mások történeteit, hét elején kipihentem a szombati vigasságot, csak hogy a hét második felében a következőre készülhessek, lánybúcsúztattam, lagziban mulattam, koncertre mentem és barátokkal buliztam. Ezek mellett viszont semmi, de semmi kedvem nem volt a kreatív területtel foglalkozni. Talán alkotói válság is meghúzódott valahol mélyen, talán csak bűntudat gyötört az előző magányos hónapok miatt.

Most viszont itt vagyok:) Egész életemben igyekeztem tudatos, odafigyelt, fejlődő életet élni, és most igyekszem megint a középútra terelni magam. Mert azért hiányzik a blogolás, a fonalak, a varrás, a végeredmény feletti örömködés és hiányoztok ti is. Jövök én még sok kicsikatósággal, ettől nem félek:))

Az első teljesítendő lépcsőfokot megmutatom nektek félkész állapotban, életem első csipketerítője. Már csak pár sor hiányzik, ez volt az utolsó darab, amibe beletört a bicskám pár hete, elvesztettem iránta a lelkesedésem, csak egy megoldandó feladat volt, méghozzá a rosszabbik fajtából, aminél körről körre egyre többet kell dolgozni és egyre unalmasabb. De befejezem, juszt is! Drukkoljatok és ha nem ment el tőlem a kedvetek végleg, olvassatok tovább:)))


Csak csendben jegyzem meg, hogy életszakaszomnak megfelelően azért nem kis időt és energiát szánok a megfelelő társ megtalálására és bár az út rögös és bukkanókkal van teli, de a sok érzelmi stressz, a hullámvasutak megélése sem igazán kedvez az alkotó életmódnak. Egye kosz, édes teher ez... :))

Ui.: nem, a hiba nem a ti monitorotokban van, tényleg nincs fotó... már napokkal ezelőtt megírtam ezt a bejegyzést, de egyszerűen nem jutok világosban a fényképezőgéphez, így már nem akartam tovább halogatni a közzétételt, inkább képzeljétek oda a kis terítőt:))

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails