Túlélésre játszom ebben a melegben. Nem is tudom, hogy bírtam eddig, azt hiszem, még sose nyűgösködtem az időjárás miatt. Idén változott valami, a tél is nagyon nyomasztott, ez a fojtó, fülledt levegő meg végképp a halálom.
Pedig zajlik itt az élet, még ha kívülről mozdulatlannak is tűnik a világom. Sok apró momentum vesz körül, amik fontossá teszik a napokat.
Először is Damoklész kardjaként lebeg fölöttem a Muzsi által koordinált nemcsipkés kendőcsere. Azt hihetnénk, a sokadik kendőmet kisujjból kirázom, de nem. Hát én még életben nem szenvedtem ennyit projekttel. Már a harmadik mintát kezdem el, mert egyik sem tűnt pár sor után Az Igazinak. Nem merem elkiabálni, de talán most...
Saját fonalból kötöm, sajnos ennél színhűbb fotót - tekintve a projekt titkos mivoltára - nem mutathatok. :)
Aztán itt a futás, ami fontosságáról sokat elárul a tény, hogy a héten kétszer hajnali fél hatkor keltem. Én, aki a hétköznap reggelekből fél órát az ébredésnek-visszaalvásnak szánok, hogy aztán hét után kikecmeregve, még félig álmodva érjek be nyolc előtt a munkahelyre. Nem mondom, azért ma négykor megébredve elégedetten nyugtáztam, hogy a vihar kitart még egy ideig, keljen a rosseb ötkor! Egyébként keltem volna. Na nem csak azért, hogy annyira jókedvűen futkossak, hanem hogy a napi penzumot még harminc fok alatt végezzem ki.
A héten nagy nap volt, épp tíz éve tettem le a cigit. Nagyon nehéz időszakot éltem tíz éve, így nem csak a füstmentességet, de a jelenlegi egészséges életemet is ünnepeltem. Nem is akárhogy, új pasit szereztem, Jenőt, aki ezentúl a szívemre fog vigyázni. Remélem, hamar megesik rajtam a szíve (lol) és a tötyörgős tempót kicsit felgyorsíthatom majd. Addig meg ezer helyről okosítom magam pulzuskontroll-ügyben.
Apropó, futás. Tegnap hősök közt töltöttem a délutánom. Pár hónapja azt gondoltam volna, az ultrafutók valami különleges, nem evilági emberek, de azt kell mondjam, igazi példaképek. Álmodnak, s aztán nem dőlnek hátra a fotelben lemondóan, mint olyan sokan, hanem kitartóan, évekig készülnek és fejlődnek. Aztán meg csak futnak, olyan okosan és fókuszáltan, amit mindannyiunknak el kéne sajátítani. Eleinte félelemmel vegyes tisztelettel néztem, ahogy róják a km-eket, a végére pedig büszkén mosolyogtam, mert részese lehettem az élményüknek.
Glutén. Már nem is számolom a heteket, egyszerűen próbálok kitartani. Sokszor nehéz. Nagyon vágyom készételekre, pizzára, sajtburgerre, fornettis kakaós csigára. De nem eszek. Jobb ez nekem így, még ha nem is egyszerű. Azért vannak sikerélmények is, ez az sk pizzaszerű képződmény isteni volt! Az merüljön feledésbe, hogy a mai rekonstrukció a kukában landolt, én pedig bedurcizva faltam fel a tévé előtt egy kis zacskónyi paprikás puffasztott kukoricát. 5-6 deka rizsliszt, 5 deka kukoricaliszt, ~1 dl víz, só, fűszerek. Összeálló masszát gyúrtam belőle, a felét serpenyőben kerekre nyomkodtam, egy-két perc alatt mindkét oldalát megsütöttem. Aztán tepsire raktam, a hűtőben fellelt alapanyagokból pedig feltétet rittyentettem. Addig sült, míg a sajt megolvadt. Isteni volt.
Persze vannak kreatív tervek is. Pl. ****-nek *****-t fogok horgolni, ******-nek pedig ******-t varrok. Szatyorban vár egy adag átalakítandó ruha is, be kéne fejezni pár aktuális fonást, hogy végezzek a hetek óta várakozó kendőkezdeménnyel. De amíg a létezéstől is ragad a kezem és napi négyszer zuhanyzok, hogy túléljek, addig maradnak az álmok. És a könyvek. :)
Ti bírjátok? Hogy élitek túl a verejtékcseppes nappalokat és éberen fetrengő éjszakákat?
